Nagy felháborodást keltett a „Vakítják a rolexes parasztot” címadásom, leginkább azért, mert totálisan félreértették. A „parasztvakítás” kifejezés azt jelenti, hogy a szolgáltató, legyen az bármilyen műfajú, ügyfeleit buta, becsapható „parasztnak” nézi, és gyenge minőségű szolgáltatással „kiszúrja” a szemét, népiesen szólva „vakítja”, miközben azt mondja, hogy kiváló minőségű a szolgáltatása. Erre szokták azt mondani, hogy „parasztvakítás”.Erre próbáltam utalni az előző címben, de sokan a tárgyalt étterem vendégeire vonatkoztatták direktben. Nyilván a félreérthetőség az én hibám, az én felelősségem is, ezért megváltoztattam a korábbi címet. 

Elharapódznak szavak, terjednek, mint bozóttűz mindent felégetve maguk körül. Ilyenek a „vacsi”, „teló”, „tali”, ezek közül jelen esetben a „vacsi”, amiről ejtenék néhány keresetlen szót. A vacsiból képzett vacsizni, az, ha lehet még szörnyűbb, mint a kiinduló vacsi. Nehéz pontos magyarázatát adni annak, hogy miért olyan pusztító nyelvileg, jelentéstartalmában, szóképében a vacsi. Talán azért, mert végtelen trehányságában kilúgozza az eredeti vacsora, amúgy szláv eredetű szó, lehet vecsernye is, eleganciáját, szakralitását. Már a vacsora forma is a hétköznapi tevékenység egyszerűsített megjelenése, de még hordozza magában az este napbúcsúztató állapotát. Vacsizni nem lehet, vacsorázni igen, a vacsi soha nem lehet jó, a vacsi önmagában hordozza a cáfolatát, hogy valami érdemlegeset sikerült enni, mert a vacsi nem jelent evést, ahogy a kaja nem étel, és a budi, nem mosdó. A vacsi csak egy giccses, édelgő, manapság már a gasztrónómiai píár szédelgők megszokott kifejezése is, ami még tovább hitelteleníti az amúgy is deszakralizált, roncsolt kifejezést. Ez nem becézgetés, hanem selypegés, annak minden esetleges bája nélkül, nem is bennfentes, csak nyelvileg igénytelen kifejezése a vágyott, de nem megérdemelt bennfentességnek. A nem tudás, a felületesség elfedésére kitalált cukrozott cuppogás, „mert édesem, ha nem voltál ott azon a vacsin, tudod, ahol mindenki ott volt, aki számít, ha azt a vacsit kihagytad, akkor”… Vacsizzon a nyavalyakórság. Nem hívhatsz meg vacsira, mert nem olyanban vagyunk, aki vacsizik, az nem eszik, az csak nyammog, mindegy, hogy mit tesznek elé, mert a vacsi az nem vacsora, még a kutyának is vagy van, vagy nincs vacsorája. Kultúrember nem vacsizik, tiszteli a szavakat, nem roncsolja, nem mártja mérgezett mézbe, nem szopogatja, nem talizik telóval a kezében egy vacsin.

Nem ok nélkül csicsergek itt. Voltam egy vacsin többed magammal, persze nem tudtam, hogy vacsi lesz, azt hittem vacsorázni, sőt vacsorálni megyünk, de vacsi lett belőle.

Milyen az, ha egy festői balatoni domboldalba felkapaszkodva, persze nem gyalog, hanem lehetőleg luxus benzinzabálókkal, minden mérged elszáll, a kitárulkozó táj, mint egy amerikai hetven mm-es cinemascope ölel körbe, még a kísérő zenét is hallod, a vonósok egymásba olvadó hangját, talán a szólamok mögött még a vágtató lovak patazaja is idehallatszik. Dübörög a természet. Balatoni magyar étterem a hegyoldalban, tágas terasz, epic view, fancy publikum, mindenki ismer mindenkit. Annyi Rolex van a kezeken, amennyiből simán nyitható egy órabutik itt a hegyoldalban.

Azt hirdeti magáról az étterem, hogy ő nem olyan, mint a többi, ő egy picit más, vagyis: picitmás. De inkább arra gyanakszom, hogy a korábban itt üzemelő Papok borozója című étteremtől bátorkodik magát megkülönböztetni, ezzel a szerény meghatározással. A gasztronómiában a picit más, sokat is jelenthet, éppen azt a nüanszot, amitől tényleg jobbak lesznek az ételek, mert szerintük a korábbi pont azt a keveset nem volt képes odatenni, szóval ennek az ígéretnek súlya van.

Na, de mit keres a balatoni hegyoldalban a vietnami pho leves. Félreértés ne essék, nem vagyok én gasztrónáci, hogy kizárólag a tájjellegű kínálatot tartom érvényesnek, de azért csak megakad a szemem a balatoni hegyoldalban a pho levesen. Sehogyan sem tudom értelmezni, mert, ha ezt jelenti a picitmás, akkor a teljes kulináris kínálatnak is tükröznie kéne ezt, no, nem a vietnami, vagy ázsiai vonalat, hanem mégis valamilyen követhető kozmopolita vonalat, ami tudatosan nem vesz tudomást a helyi sajátosságokról. Nincs ez tiltva, akkor jó, ha ez felismerhető és tükröz valamiféle érvényes fogyasztói igényt. Majd a piac eldönti, hogy mennyire érvényes.

Az a kérdés, hogy a lenyűgöző táj, atmoszféra képes-e kárpótlást nyújtani a konyha hiányosságaiért, mert, ha csak ettől picitmás, akkor az, nem is igaz, hiszen a látvány régóta ugyanaz. Tájat nem lehet vacsizni.

Sima mélytányérba tálalták a pho levest, mire az asztalhoz érkezett meglangyosodott, arról nem beszélve, hogy rögtön az elején kértünk egy palack pezsgőt, de a langyos leves beelőzte. Ennek itt kábé annyi köze van a pho leveshez, mint vacsinak a vacsorához. Felvizezett ízű, húslére alig emlékeztető alibi készítmény, híján minden egyéb pho levesre jellemző betéteknek. Mert, ha rányitunk egy bambuszrügy konzervet a langyos levesre, attól az még nem lesz pho, nem beszélve a további, a gyakorlat szerint marokszámra beletuszkolható egyéb zöldekről, mint friss menta, bazsalikom, friss koriander minden mennyiségben, lime és újhagyma zöldje, ha a nyári hegyoldalban legalább ezek lettek volna, talán megbocsájtható lett volna a léhaság. Lé-ha.

A pezsgőnek még nyoma sincs, amikor a gulyásleves is megérkezik, mert az is van itt, ebbe aztán ember legyen a talpán, aki bele tud kötni, ez igazán Balaton kompatibilis, itt vagyunk a magyar tájban, abba aztán szépen illeszkedik a gulyás. Hát persze, ha nincs jobb ötletünk a saját profilra, akkor mindig odatolhatunk egy gulyást, azt mindenki szereti, de ettől ez egy picit sem más, főleg úgy nem, hogy ez a gulyás bármelyik üzemi menzán helytállna. Helyt is állt, mert, hogy egy szemernyit sem volt más, mint egy kommersz, szívtelen, lélektelen gulyás arra esküszöm. Zavaros, kilógó paprikás, amúgy ehető, hiszen már odáig sikerült a gulyást zülleszteni, hogy a többségnek fel sem tűnik, ha egysíkú, paprikába fullasztott, túlfőtt zöldséges cucc lesz belőle.

Még mindig nem érkezik a pezsgő, amikor már futószalagon befutnak az előételek, mintha a konyhába betört volna a fergeteg, és kifújta volna az ételeket. Tatár bifsztek macaronnal, amibe vélhetőleg padlizsánkrém töltelék került, de esküt nem tennék rá, mindenesetre arra hajazott leginkább.

Egy étterem tudatosan megtervezett kulináris arculatába nem fér bele, hogy egyfelől érdektelen, fantáziátlan, megúszós ételeket készítünk a picitmás jegyében, azt sem betartva, majd hirtelen a kvázi nemzetközi fine dining klónozott, finoman szólva hamisított, dilettáns módon elkészített darabját is bedobjuk. A macaron és a tatár meg tudnak barátkozni egymással, ha például nem a boltban vesszük a gyenge minőségű macaront, ha nem a leeső, spórolós húst daráljuk bébipapivá, ha kitaláljuk, hogy a tatárhoz milyen macaron tölteléket adjunk, szóval, ha kitaláljuk az ételt, és szakszerűen elkészítjük, nem kamuzunk, nem vakítjuk a rolexes parasztot. Hasra ütésszerűen ez nem működik, már csak a tatár ebben az esetben botrányosan kisszerű, paprikás pép, maradvány a hatvanas évekből, ehhez hogyan illeszthető a macaron. Sehogy. Legfeljebb paradicsomcikkely visszahajtott héjjal, az való hozzá.

Pezsgőnek még mindig nyoma sincs, pedig már a füstölt tokhal is befutott. Ez egy tetszetős saláta-hal kombináció, amelyben a füstölt tokhal kifogástalan, és minden más dilettáns. Mennyire abszurd, hogy a balatoni hegyoldalban szó sem lehet friss balatoni halról, se legálisan, úgy aztán végképp nem, az ismert okokból, se illegálisan, rapsictól, sehogy se, picit se. Veszünk készen füstölt tokhalat, és mellé kanyarítunk minden dresszing nélkül egy pár saláta levelet, és gyorsan kihajtjuk a konyháról. Ezt nevezik picitmás vendéglátásnak. Egyedül a pácolt lila hagymák jelzik, hogy a konyha elindult a saláta ízesítés irányába, de közbe jöhetett valami, így befejezetlen maradt a fogás, és a pezsgő még mostanra sem érkezett meg. A tokhalam utolsó falatját ízlelgettem, amikor befut, pedig a pezsgő az egyik legjobb szeretője a tokhalnak, nem is titkolják a szerelmüket.

Ember legyen a talpán, aki feldolgozott állapotban száz százalékos biztonsággal megmondja a sertéshúsról, hogy az mangalica eredetű, vagy közönséges lapály. Pontosabban, ha karajról, vagy tarjáról van szó, akkor ezt elég könnyű megállapítani. Mangalica esetében mind a két vágat jellemzően zsíros, opálos színezetű zsírcsíkoktól márványozott hús, ami igaz, hogy hő hatására beleolvad a hús szövetébe, de ízben, állagban azonnal felismerhető. Ezért nem érdemes megkockáztatni, hogy közönséges sertést mangalicaként hirdetünk. Ez a fogyasztó megtévesztése lenne, hacsaknem éppen ezzel igazolnánk egy adott fogás magas árfekvését. A sajttal, sonkával töltött borda, amit cordon bleu néven ismerünk, itt a picitmásban csak cordon, általában rövidkarajból készül, de persze készülhet borjúból is. Simán lehetne mellette a bleu is, így volna értelme, hogy a Balatonon, ahol minden évben megrendezik a Kék Szalag versenyt, a cordon bleu=kék szalag, ez az étel emlékeztethetne rá. Nem fontos, de az annál inkább, hogy sikerült oly annyira szétklopfolni a hússzeletet, hogy, ha mangalica eredetű is az isten adta jószág, az mostanra cipőtalppá száradt, és ezen a töltelék sem segít Egyedül a burgonya köret villant fel valamit a picitmásból.

A fogas steak, zöldborsó rizottó nem picit, de nagyon más, csak nem mindegy, hogy a pozitív, vagy negatív skálán, jelen esetben ez utóbbin sikerült a végpontig csúsznia.

Ezt az ételt nem én ettem, hanem galamblelkületű, ámbátor mackó termetű barátom, akit még soha nem hallottam ételre panaszkodni, legfeljebb magában dörmögni valamit, ha kifogása volt. Fentebb említett étel egyik összetevője sem ehető, a hal, amelynek származási helyét nem ismerjük olyan sós, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlan, a zöldborsós rizottó értelmezhetetlen. Minek tömeghelyen rizottóval kísérletezni, amelynek az elkészítési ideje nagyjából húsz perc a megrendeléstől számítva, és kevés olyan konyha van, amelyik tömeg méretekben erre képes volna, ez itt egyértelműen nem az a konyha. A túlfőtt „tejberizs” állagú rizottónak semmi értelme, és a szezonon kívüli zöldborsó ízesítésnek sincs sok értelme. Ezt az ételt galamblelkületű mackó barátom a velem való konzultáció után visszaküldte a feladóhoz, életében először kényszerült erre a barátságtalan lépésre. Szégyenkezett is miatta nagyon.

Továbbiakban a naplemente utáni mágikus pillanatait élő égboltot, és a vörös után élénk szürkébe hajló tájat néztük, ez a látvány képes volt feledtetni az átélt kellemetlenségeket, és ideiglenesen begyógyítani csalódás okozta sebeinket. Úgy látszik ez egy ilyen nap, de annyit érdemes megjegyezni, hogy ezzel az átgondolatlan kínálattal, szakmai és logisztikai hiányosságok okán is, egy picit sem más, mint a szokásos futottak még helyek a Balaton körül. Vacsizni persze lehet itt is.