Valami autóügyben bolyongtam a 17. kerületben, a Lőrinci út környékén. Dolgom végezetlenül, az eltévedés határán mentőötletként eszembe jutott, hogy valahol errefelé van a Kakas vendéglő. Persze jellemző a helyismeretemre, hogy attól a ponttól, ahol ez eszembe ötlött, még autóval is tizenöt perc távolságra találtam meg egy magas panel tövében a Kakast. Látszólag semmi nem változott az előző, és egyben első látogatásomhoz képest, hacsak az nem, hogy még több 30 milliós autó állt a parkolóban, és még több implantátummal dúsított hölgyemény ringott erre meg arra az autótulajdonosok izmos, tetovált karjaiba kapaszkodva.

Maszkulin 2.0 címen írtam róla legalább 6-7 éve: „Sokszor terveztem, hogy elmegyek a Kakasba, de valahogy eddig nem jött össze. Pedig amolyan túlhevített külvárosi legendaként kering a jó híre. Van ebben a legendában valami plebejus csúfondáros gőg, hogy távoli lakótelepek, és szerény kertvárosi házak kereszteződésében lehet egy étterem, amely jó nevű belvárosi, budai éttermeket megszégyenítő teljesítményre képes.
Kívülről nézve nem tűnik nagynak, de belépve megdöbbentő, hogy milyen tágas. Másra számítottam: zajos kisvendéglőre, fehér kötényes pincérekre, kockás abroszokra. Ehelyett kissé rideg, olyan kora nyolcvanas évek -  osztrák panzió hangulatra lelek. Keresztülhaladva az éttermen hosszanti irányban, meglepetésre egy békésen megbúvó belső kertre bukkanok, csobogóval, kis tóval, rajta ívelt fahíddal. Igazi idill a mafla panelek tövében.”

Most sincs másképp. Ennyi tesztoszteron egy helyen csak egy edzőteremben található. Azt képzelem, hogy ebben a városrészben a túlélés egyik alapfeltétele az „izomautó” és a testépítés.
Ezt írtam előzőleg: „Közhelynek, olcsó poénkodásnak minősülne, ha csak a kakas, e jobb sorsa érdemes házi szárnyas elnevezésből indultam volna ki, de szemlátomást többről van itt szó. Az étterem személyisége, merthogy van neki, határozottan maszkulin, és ez hamarosan az ételek vonatkozásában is megerősítést nyer.”

Néhány Kakas klasszikust leszámítva megújulhatott az étlap, kevesebb, áttekinthetőbb, talán modernebb is. Kakaslevest heréjével, és tárkonyos ragulevest kérek. Meglepetésemre -pedig tudhattam volna, hiszen az első látogatásomkor is így volt-, a leveseket az amúgy határozottan férfias adagokkal operáló konyha az átlagosnál is kisebb térfogatú, findzsaszerű csészékben tálalja.

Az előző látogatás után írtam: „Csészében kapjuk a leveseket, amit a kakasleves esetében meglepően szerény kiszerelésűnek tartok, valójában régimódi mélytányérokat vizionáltam a levesekhez, még akár a csészéből helyben kitöltött tálalástól sem idegenkednék. A kakasleves meglepően erőtlen, benne a margarétaformára faragott sárgarépa közel nyers, és kiábrándítóan édes, a Vegeta kilóg az egészből, a névadó herék túlfőttek, amúgy teljesen kitöltik a csésze térfogatát. Az egésznek van valami kényszeredetten menzás érzete. Nem tudom elképzelni, hogy ez lenne az a csodálatos, emblematikus leves, amiért oly sokan lelkesednek, és nem restek a város másik végéből is ideautózni.”

Hát az ominózus csészék még mindig itt vannak, a leves továbbra is erőtlen, sápadt, bőséggel van benne méretes lúdgége tészta, meg egy kissé túlfőtt kakashere. Kakas esetében, ha az tényleg kakas, és nem csak úgy mondják, akkor a hosszas, több órás gyöngyöztetés mély ízű, sötét tónusú, intenzív levet eredményez. Ezért más a kakasleves, mint a többi. Az öreg kakas húsa tovább fő, nem éppen zsenge az istenadta, viszont cserébe ha finoman fűszerezett, zöldségelt, akkor kiadja az erejét, a színe pedig mély arany.

A tárkonyos ragulevesből kilóg az ecet, a tárkony izgalmas kettős ízének a leghalványabb nyomai sem fedezhetők fel benne. Ez a leves ott maradt a hatvanas években, amikor arra a szóra, hogy borjú, könnybe lábadtak a szemek, de ezek nem ám az öröm, hanem a békeidőkért ejtett könnyek voltak, amikor még tényleg volt borjú, és nem tettek lisztes rántást a levesbe.

Folytatásnak Brassóit választok, és egy Ökörpofa sütőtökös raviolival néven nevezett készítményt. Ez utóbbi talán a korábban konfitált pofaként szereplő fogás megújított változata lehet, ami igencsak ráfért. Ezt írtam annak idején:
„A konfitált pofát dijoni mustáros zöldborsmártással tálalják. A szósz nyers ízesítése szinte elviselhetetlen, kevés liszt, vagy keményítő teszi sűrűbbé, de ez értelemszerűen nem segít rajta. Elképesztő köretorgia kíséri a pofákat. Felsorolni is „tereh”. Ami igazán szép gesztus, hogy egy szépséges friss rozmaring ág tetőzi be a kompozíciót, és emellett található egy kisebb kukorica darab, néhány karfiol rózsa, paradicsom, gomba, cukkini, brokkoli, sárgarépa, mindezek grillezve.”

Akkor igencsak nehezményeztem, hogy ez a rengeteg grillezett zöldség esztétikai, és élvezeti szempontból is felesleges, agyonnyom mindent. A kevesebb több.

A jelenlegi verzió már szerényebb összetételű, de még mindig túl van tolva. Szerencsére nyers és ehetetlen rozmaringág nem díszíti, hanem minden indokot és összefüggést nélkülöző, utóbbi időben kiirthatatlan divattá vált zöldborsóhajtás éktelenkedik a tetején, de az legalább ehető. Ez az új petrezselyem, ami a korábbi években vált kötelező díszítőelemmé bármilyen tányéron ha esett, ha fújt. Ugyanilyen volt a visszahajtott héjú paradicsom gerezd, az hál’ istennek egyre ritkább.

A pofa kár, hogy szeletekre van vágva, egyben jobban érvényesülne a szaftos omlóssága, de így is rendben van.

A köret: sütőtökkel töltött ravioli, gombamártás és cékla, és, hogy el ne felejtsem, szarvasgombás fűszervaj. Az egész így némiképp kulináris zagyvaságnak tűnik, mert ezek az elemek nehezen hozhatóak összefüggésbe. És ez nem önkényes, szubjektív megállapítás, hanem a kulináris harmónia követelményeinek számonkérése. A sütőtökös ravioli, amelyben amúgy feltűnően édeskés a töltelék, még úgy-ahogy elmegy a gombamártással, és akár egymagában önálló fogásként értelmezhető, a mennyisége is bőven erre alkalmassá teszi. De hogy ehhez hogy jön a cékla, fűszervaj és pofa, az már bonyolultabb kérdés. A válasz: leginkább sehogy. Az éhes ember mindent megeszik, nincs ideje kulináris eszmefuttatásokra. Ami elé kerül, elfogyasztja, de ettől még ez a kompozíció zavaros. Amúgy a sütőtök mennyisége és édes íze dominál a fogásban, minden más elhalványodik. Pedig itt mindennek az ökörpofáról kéne szólni, és azt „szolgálnia”, de a túlédesített tésztaétel és az ehhez sehogyan sem illeszkedő gombamártás elfeledteti, hogy ez egy húsételnek indult. A mellékszereplők, statiszták lenyomták a főszereplőt.

A brassói glasszírozott, vagyis pecsenyelével fényesített újburgonyája igen tetszetős. Jól tudjuk, hogy a brassói az ellentmondásokkal teli eredetével együtt is szentségként szervesült bele a magyar gasztronómiai hagyományokba, ennek megfelelően komoly vitákat képes generálni, kisebb helyi csetepatékba torkolló összecsapások okozója is lehet. Abban egységesnek tűnik a közvélekedés, hogy nagy mennyiségű fokhagyma nélkül elképzelhetetlen a brassói aprópecsenye. Hogy aztán friss majoránna, vagy kakukkfű, vagy mindkettő szükségeltetik -e a készítéséhez, az már lehet vita tárgya. Az is nemkülönben, hogy a húst mennyire szükséges apróra vágni, és ha sertésszűz, bár ez nem lehet vita tárgya, akkor szabad -e odapirítani, vagy a szűzszabály szerint kellemesen rózsaszínűre kell hagyni, ami a mártást szomjasabban issza magába. Jelen esetben a hús szabálytalan alakúra nyesett, kegyetlenül odapirított kivitelben került a tányérba, friss fűszer használatának nyoma nemigen érződik, és fokhagyma is csak nagy jóindulattal fedezhető fel benne. Mindazonáltal a szósz, ha kissé neutrális is, azért kellemesen élvezhetővé teszi ezt a fogást, és nagy barátságban van az újkrumplival.

Előző alkalommal ezt írtam a desszertről: „Kifejezetten jó ötlet a vaníliás krém, amiben „tocsog” a könnyed tésztájú palacsinta, közeli rokonságban van a címadó egzotikus fűszerrel, selymes, könnyed. A töltelék citrusos, édeskés finom túró. Ebben a fogásban tetten érhető a régimódi legvidámabb barakk nosztalgikus, megszépítő kulináris élménye. És ezen túlmenően: egyszerűen finom, az, ami.”

Aktuálisan somlói galuskát próbáltam, aminek amúgy nem vagyok nagy híve, de eltekintve a „műhabtól”, élvezhető volt. Áttekintve a desszertkínálatot, az az érzésem támadt, hogy vagy egy komplett cukrászat működik a házban, vagy jó kapcsolatokat ápolnak más édesipari vállalkozásokkal.

Ezt írtam előzőleg: „...mert miközben értem az elragadtatott véleményeket erről az étteremről, számomra inkább időutazásként értékelhető, és abból is a kevésbé vonzó típusú. Tiszteletben tartom a többség ez irányú gasztronómia iránti elkötelezettségét, ragaszkodását a mennyiséghez, és a túlburjánzó, gazdagságot imitáló díszítési stílus iránti csodálatát.
Brávó little red rooster, kívánok további munkasikereket, jó egészséget, sok elégedett vendéget…”

Most sem mondhatok mást. Ez egy intézmény, határozott profillal, ami szemlátomást alig változott, bár érzékeltem némi finomhangolást az előzőekben tapasztaltakhoz képest. Viszlát öt év múlva. (A képek a mostani látogatáskor készültek.)