Volt itt már huszárvágás, huszár csel, meg még ki tudja mi. Talán nem véletlen, hogy Huszár Krisztián séf és hivatásos gasztrómacsó ennyi, a neve után asszociálható jelzőt, fogalmat ébreszt abban, aki ismeri. Huszárnak aligha vették volna fel abban az időben, amikor erre még volt kereslet, mert magassága nem ütötte volna meg a mértéket, de manapság más paraméterek szerint lehet valaki huszár a konyhában, ami legalább olyan heves, mint a csatatér.
Ha már végképp sivárnak érzem a világot, különösen az ízek elsivárosodása tud depresszióba kergetni, akkor besétálok a Frankel Leó utcába, a vietnamigulyás.hu nevű bájzliba, és azonnal felvidulok látván a raszta csávót, amint bakkecske ugrásokkal serénykedik a szűk pult mögött, bal kezében serpenyővel, a másikban egy nyeles mangalica karajjal.

Átláthatatlan,- de csak látszólag, az olyan rendmániásoknak, mint én,- totális felfordulás a pulton, hangzavar, mert mindenki egyszerre beszél, szigorúan csak magázódva, és közben megy a zrika is, mire felocsúdok, kezembe nyomnak egy sört, és eldadoghatom, hogy miért is jöttem.

Befőttes üvegek hegyekben, kicsik, nagyobbak, mint egy múlt századi illegális alkoholkimérésben. Az egyikben illatos ponzu sötétlik, a másikban harsány zöld fűszerek, titokzatos levelek, cakkos szélűek, bordóba hajló árnyalatú legyező formájúak, és mindenhol chili, és lime. Valahol hátul valaki könnyezve hagymát aprít. Minden egyszerre történik, de az élénk tekintetű Huszár kivont serpenyővel a kezében ura a helyzetnek, ha meg nem, akkor elröhögi magát, és kettőzött erővel lát neki az éppen aktuális feladatnak. Nézni is fárasztó. Ez a fajta one man show csak Ázsiában létezik, meg itt a Frankel Leó utcában. Levesben verhetetlen Krisztián, a folyamatosan után táplált, újrafőzött leves magában hordozza az első főzet frissességét, és minden után főzéssel csak mélyül, patinásodik, míg végül az egymásra főtt ízek, sűrű rétegekben bonyolódnak egymásba, ha ez így egyáltalán érthető, ha nem, akkor csak annyi, hogy ezek a levesek minden ízlelő érzékünket lefoglalják, kitöltik, és hosszan emlékezetesek maradnak, mint a jó sex. A friss zöldek, meg a chili, lime, menta, újhagyma zöldje, koriander, bazsalikom, shizo, amikor belekerülnek ebbe a lébe, az lesz csak igazán olyan, mint egy jófajta viharos eső után: felfrissült levegő, hirtelen élénk madárcsicsergés, lélegzik, sustorog az erdő.

Közben a pankóba forgatott pálcás mangalica karaj a serpenyőben aranyszínűbe fordul, majd rövid pihenő után visszakerül a serpenyőbe, hogy elnyerje végső állapotát.

Kibomlanak a zöldek, a mizuna, a wasabina, a shizo, meg a japán spenót, bőséges ponzu szószba fürdenek.

Előkerül egy jó sűrű házi majonéz is, meg egy kis tagadós rizs. Ezzel össze is állt az, amiért idejöttem, hogy a bennem dúló közönyt kipurgáljam, hogy végre egyek valami életmentőt.

A pálcikás rántott hús a kés éle nyomán felcsillantja opálos színű vastag zsírját. A ponzuval, vagyis citrusos szójával bőven meglocsolt ropogós zöldek erőteljes savaikkal boldogan ellensúlyozzák az íz gazdag zsírt. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Orvosi vényre kéne, hogy adják. Mint a huszár - zsírt.