És itt nem a föld aranykorona értékéről van szó, bár éppenséggel arról is lehetne, de most egy festő, borász, étterem tulajdonos gesztusfestészetéről és annak kulináris vonatkozásairól lesz szó. Ami a gesztusfestészet említését illeti nem elég pontos a meghatározás, mert Trombitás Tamás, bár Kokas tanítvány, nem a klasszikus gesztusfestészet művelője, miközben felfedezhető némi elengedett automatizmus a munkáiban, de legalább is azon képeiben, amelyeket van szerencsém ismerni, és szeretni, több a geometrikus tudatosság, és a végletek egy vászonra szorítása. Mintha oxymoronokat készítene, az életteli széles csíkok önmaguk árnyékaival keverednek, és inkább az ecsetkezelésben érhető tetten a gesztusfestészet szándéka. Jellemző megjelenési formája ennek az arany és föld barna címercsíkozású vászna, amelyben az arany mögül kisejlik a föld nyers, patinázott barnája, akárcsak a felfeslő fájó valóság, lecsupaszított oltárkép, ahol az eke kiszántotta föld egyenrangú a talmiságba rejtőző arany csillogásával.

A kép a söntéstől nem mesze a fehérre meszelt falon lóg a köveskáli Mi a Kő vendéglőben, amelynek tulajdonosa a Trombitás házaspár, a kép elkövetője pedig Trombitás Tamás. Kifelé tekintve, a belső kertet beárnyékoló széles tető lamellák vetette árnyékcsíkok a képen látott geometriát ismétlik az asztalokon, a tányérokban az ételek szintén felveszik a fény-árnyék ritmusát, így az ételek is csak a festői akarat igájában fényképezhetők. 

Trombitás több mint három évtizede káli medencei lakos, nem csak papol a helyi ízekről, sajátosságokról, hanem személyes ízlésére, és tapasztalataira támaszkodva, a közeg szellemiségét megérezve alakítja vendéglője kulináris arculatát. Ebben felesége is nagy segítségére van, aki lényegében kitalálja az ételeket, majd egy példásan összeszokott konyhai csapat meg is valósítja azokat, a házias kivitelezésű ötletekből megszületnek a jó értelemben iparosított, éttermi struktúrában elkészíthető ételek. Addig kísérleteznek közös erővel, amíg a konyha képes a tökéletesnek vélt házias ízek, kivitelezésére, reprodukálására. Nem lebecsülendő alapvetés, valószínű, hogy ez a munkamódszer sikerük egyik titka. Mint számos esetben kiderül, az egyik legnehezebb feladat éttermi viszonyok között a családias értékű, minőségű, egyszerűnek tartott ételek sokszorosított üzemmódban való létrehozása. Valahogy a rosszul menedzselt, magukat háziasnak mondott éttermek nem képesek az ételeikben megjeleníteni ezt a személyes, „csak neked, itt és most” feelinget.

Tréfás előtörténete van a remoulade mártásnak, amennyiben a szó eredeti jelentése fekete retek, aminek nyoma nincs ebben a majonéz alapú mártásban. A hagyomány szerint olyan majonézről van szó, amiben van apró ecetes uborka, kapribogyó, gyakran szardellapaszta, kemény tojás is lehet benne, és nem utolsó sorban friss fűszernövények. Ez a szabad fantázia területe, lényeg, hogy friss fűszerek legyenek, mondjuk jellemző a turbolya, hogy miért, azt ne kérdezzétek. Mindezt azért tarom fontosnak előrebocsátani, mert az esetek többségében éttermi környezetben ritkán találkozom lelkiismeretesen elkészített remoulade mártással. A probléma már eleve a házi készítésű majonéznél kezdődik, amit az éttermek a friss tojássárgája miatt igyekeznek elkerülni. Pedig a házi és a legjobb gyári majonéz között bitang nagy különbség van, természetesen a házi javára. Egy vidéki vendéglő azonban nem engedheti meg magának, hogy holmi ipari majonézt használjon, és hál’ istennek itt a Mi a kőben ezt tudják és igencsak figyelemreméltóan krémes, sav gazdag, csipetnyi füstölt paprikával és snidlinggel dúsított remoulade mártást adnak a rántott pacalcsíkok mellé. Működik a dolog. Ha bátrabb a zöld fűszeres ízesítés, még jobb lenne, elvégre ott van a konyhától egy kőhajításnyira a fűszerkert.

Libamáj terrine, hagymalekvár, és házi briós. Szemre tetszetős fogás, a formázott máj egyik oldalán kívánatosan sárgálló libazsír hívogat, ami egy terrine esetében helyénvaló. A hagymalekvár korrektül besűrített, krémes, jól savas, édeskés készítmény, a máj és zsírja avatott kísérője. Az egészet inkább nevezném,- ahogy egy átlagos magyar háztartásban, szokták volt, ha májhoz jutottak,- libamáj zsírjában. És ez nem csak kekeckedés, hanem úgy érzem lényegi kérdés, tudniillik egy háziasan elkészített hízott májban, ha nem is megengedhető, hogy a vékony inak benne maradjanak, de semmiképpen nem akkora hiba, mint egy terrine-ben. Maszatolni az inak körül kiábrándító, bár még így is a finoman alkoholos máj hozza néhol a tőle elvárhatót, és a zsír is kárpótol. A briós kissé túlméretezett, és kaphatott volna némi serpenyőpírt, mielőtt a tányérra kerül.

Valójában az egész miliőhöz a leginkább illő fogás a csorba, nem mintha bármilyen erdélyi vonatkozása lenne a Balaton felvidéki környezetnek, de a csorbíthatatlanul idilli falusias hangulat csorbáért kiált. (Bocsánat.) Amúgy igen ritka manapság mifelénk a jó féle csorba, amelyben harsog a tárkony, egyszerre savas, és ánizsos, vibrál szinte, amikor a tejfölnek nem az a dolga, hogy az elmaradt savakat pótolja, hanem csak annyi, hogy krémesen árnyalja az alapsavakat. A bárányhús gombócok fűszeresek, de jót tenne nekik, ha szaftosabbak lennének. A savak, zsírok együttese ezzel csak nyert volna.

Ha már van rántott mangalicakaraj, akkor semmiképpen sem hagynám ki, főleg, hogy igen dicséretes módon nem az unalomig ismert krumpli-hús verzióban készítik, hanem tökfőzelékkel. És azt sem a tejtermékes kiszerelésben, hanem kecses spagetti szálakra reszelve, bőségesen megszórva friss kaporral, és tökkel krémesítve, szóval nem is főzelék, hanem mártás. Harmonikus, jó savakkal rendelkező összeállítás. A hús szeletek, három is van belőlük, kiadós adagnak számítanak, és ez a tálalás bizonyíték arra, hogy úgy is lehet sokat adni, hogy nem verjük szét a húst egy nagytányérról lelógó papírvékony, száraz koronggá, hanem a hús különösen érzékeny szövetét megőrizve, szaftosan, aranybarna ropogós panírban sütjük, és helyezzük el a tányéron.

Persze most jönne az a rész, amikor valami kézzelfogható bizonyítékát adnám annak, amivel kezdtem, hogy a festő Trombitás vendéglőjének ételei összefüggésben vannak a festészetével. Formai összefüggések, ha vannak is, inkább az elején említett fényviszonyok adta asszociációkat ébresztő látvány, de, ami a mentalitást, a vendéglátás minőségét, humán tartalmát illeti az már párosítható a művek mélyen ironikus, de ugyanakkor a teremtés misztériumát tiszteletben tartó bölcs felfogásával. Minden mindennel összefügg, ha akarjuk, ha nem.