Egy csinos kis csapat vesszőből font kosarakat cipel. Meredek kaptatón igyekeznek felfelé, a kosarak vészesen megdőlnek, tartalmuk éppen csak nem szóródik szét a járatlan ösvényen. A felmálházott rabszolgákról patakokban folyik a víz, saruik bőristrángja pattanásig feszül, némelyik szolga a nyakába kötve viszi a saruját. Mezítláb tapossák a köves, bogáncsokkal szegett keskeny ösvényt, lábuk véres.
Büszke legionáriusok kísérik a cipekedő rabszolgákat. Néha összesúgnak, mert bár szokva vannak a nehéz és értelmetlen feladatokhoz, uraik parancsaihoz, de hogy minek a fehér spárgával teli kosarakat emberi életek árán is az Alpok járhatatlan lejtőire cipelni, azt fel nem foghatják. Ide, ahol még Hannibál elefántjai is térdre kényszerültek.
Nem tudhatják, csak néhányan sejtik, hogy a vesszőkosarak tartalma, a friss fehér spárga micsoda ínyenc kincs római patrícius uraik számára, hogy nem restek parancsba adni, hogy a spárgákat minden körülmények között vigyék az Alpok hűvös csúcsaira, ahol áttelelhetnek, és még a jövő tavasz beköszönte előtt megvendégelhetik vele a mohóságtól tokát növesztett római kiváltságosakat.
Mert a fehér spárga utat nyit szinte mindenhez, a hatalom birtokosai, a pénz arisztokratái, a hadi szerencse kedveltjei, a vér szolgái is megroggyannak, ha a spárgát, ezt a selymes, ámbátor fogyasztása után intenzív szagú vizeletet produkáló inyencséget tányérjaikon tudhatják.
Az ehető „elefántcsont”, a királyok növénye, a „fehér arany”, így emlegették. Alapvetően semmiben nem különbözik a zöld fajtától, amelyik a fényen növekszik és zöld színű, míg a fehér a föld alatt nő és mégis tiszta, mint a telihold fénye.
A fehér bársonyosabb, és kevésbé keserű, vagy, ha mégis, akkor az a keserűség az elegancia visszanyelt könnyeinek keserűségéhez hasonlatos. Vastagabbak, hosszabbak is, mint a zöldek. Az Alpok természet adta fagyos csúcsai, az örök hó birodalma, mint természetes hűtőkamra őrizte a fehér arany frissességét, megóvta a kövér fehér spárgakötegeket. Majd, amikor a római uraknak kedve szottyant spárgára a tél közepén, mikor deres szelek borzongatták a tógába bugyolált testeket, útnak indították a rabszolgákat, hogy ugyan hozzák vissza a vesszőkosarakban áttelelő spárgát, hogy ezzel is közelebb érezhessék magukhoz a tavasz bizsergető ízét.
Egy ilyen expedíció alkalmával történt, hogy a rabszolgák germán törzsekbe botlottak, akik nem tudván mi végre is kell a katonai kíséret a vesszőkosarakban lévő kissé fagyos növényekhez, akkor láttak először spárgát, de ez a találkozás megpecsételte a germánok sorsát. Megkóstolták a fehér aranyat, de előtte véres küzdelemben lemészárolták a rabszolgákat, az őket kísérő katonákat szintúgy. Ez, mint később kiderült végzetesnek bizonyult a római birodalom további sorsát illetően. Csak egy öreg rabszolgának kegyelmeztek, aki szegről, végről beavatta a barbárokat a spárga evés titkaiba. Ha meg is tanulták, hogy miként kell spárgát enni, még hosszú századoknak kellett eltelnie, hogy a germánok leszármazottai, a németek tényleg vezető szerepet vihessenek a spárgatermesztésben és a spárgaevésben.
Ma már egyértelmű a német hegemónia a spárgatermesztésben, és készítésben. Vannak terroir jellegű spárgák, nagyjából úgy, mint a borászatban, kisebb spárgaültetvények, ahol nem csak a megtermett nyers valójukban különböznek a spárgák egymástól, hanem birtokonként más-más elkészítési módokra esküsznek. Megy a kóstolgatás, persze a spárga rendkívül borbarát növény, így aztán könnyebb, vagy akár nehéz rizlingek is kísérhetik, attól is függ, hogy például a spárga együtt főtt-e sonkával, vagy egy kis szalonnával. De eleve ízes húslevesben is főhet. A spárgapucolásban is verhetetlenek a németek, zseniális félautomata pucolók könnyítik a spárgakedvelők életét. Gyorsan és egyenletesen hántja le a szerkezet a spárga kissé keményebb, külső, szinte papírvékony burkát. A héj sem megy a szemétbe, elvégre németek vagyunk, az összegyűjtött héjból remek spárga alaplevet lehet főzni, amit későbbi krémlevesekhez tanácsos felhasználni.
A klasszikus feldolgozás: fehér spárga hollandi mártással. Az opálos fényű, rugalmas spárgát körbe öleli, mint egy szerelmi vallomás a selymes, sűrű hollandi mártás. Van a könnyedebb, kézből ehető spárga feldolgozás is, errefelé szendvicsnek mondanánk, amikor egy vékony sonkaszeletbe bugyolálják a spárgát és egy szelet bagettre helyezik.
Szezonban érdemes a Berlin melletti Spárga Városba ellátogatni, egész idáig fajult a németek spárga mániája, Beelitz in Brandenburgban zajlik a spárgaünnep. Ezrek látogatják, hogy saját szemükkel győződjenek meg róla, hol terem a spárga, és milyen körülmények között. Itt azonnal meg is vásárolható a fehér arany, az ó és modern kor ehető elefántcsontja.