Nem csak kenyérrel él az ember.

Balatonhenyén is jó volt a húsvét. Valamikor a hetvenes évek végén, vagy a nyolcvanasok elején, bár a böjti hűvös szelek még a körmenet napján is libabőrt fújtak a tarkómra, de a hajnali pálinkák feledtették a szokatlan hideget.

Pedig mi volt az a bialystok-i húsvét havas udvaraihoz, meg a nyers vodka torokszorításához képest.

Kelet-Európa a távoli jövőbe jósolt újjászületés reményében kihasználta az ünnep adta lélekemelő hallgatást megtörő családi egybebújást, ahova messziről jött idegennek is volt bejárása. A szív, a lélek alkoholtól kölcsönzött bátorságra kapott, járt az ember szája, többet mondott, mint ténylegesen gondolt, menekült a rabságból. Didergős hajnalon már köszönteni kellett a napot, jeges vodka, sercegő újhagyma zöldje, meg retek pirosa villant bele a havas fehér tájba, mintha bármilyen remény is lett volna az új tavasz eljövetelére, a feltámadásra, de a mellkas átforrósodott, a bátor elszántság képzetét keltve a hajnali kelőben.

És jutalmul a hó födte táj horizontján megcsillant a kelő nap ármányos sugara. Az egy decis pohár deres ködén keresztül megállapodott a szembogáron. Messziről már harangoztak, valahol egy fagyos kakas is felkukorékolt. A lélek után a test is követelte a magáét, a háborút túlélt vastag fogású fehér damaszt abroszon ünnepi porcelán tányérokon, bár hiányos a címeres készlet, szabadkozik a ház asszonya, frissen szeletelt sonkák, zsíros széleiket szégyenlősen rejtegetve kínálják magukat. Lusta eb sompolyog, letelepszik a lábamnál, és csak egyszer emeli rám könyörgő tekintetét, de mielőtt még adhatnék neki, a családfő magához inti, és kézből eteti. A kutya hálája jeléül most az ő lábához nyomja a fejét, és elégedetten ásít. Az ablakok felső harmadában a valódi húsvéti napfény simogatja a jégvirágokat, némelyik megadja magát és az elmúlás alakzatát felvéve búcsúzik.

Firenzében, Húsvét vasárnapján, a Dóm téren rohannak meg ezek az emlékek. Hét ágra süt a nap, és én alig látszom ki a tömegből, meg eltelt negyven év is. Már az is csoda, hogy volt érkezésem a legvonzóbb emberi zajban, az olasz nyelv egymásba gabalyodó hangsoraiban elmerülve, megbéklyózva haza gondolni. De a húsvét már csak ilyen. A régi időkben a firenzei ifjak a Szent Sírról származó kovakővel csiholt lángot hordták körbe a városban. Ezzel emlékeztek meg a keresztes vitézek jeruzsálemi győzelméről, akik Nagyszombaton együtt imádkoztak, és szétosztották a megtisztulás jelképét, a szent tüzet egymás közt. Az ifjak összegyűltek Nagyszombaton a Dómban, és a szentföldi kovakövekkel csiholt szent lánggal meggyújtva fáklyáikat, dalolva végigjárták Firenzét, és megosztották a lángot a város lakóival.

A tömegben állva valaki azt magyarázza, hogy, ha a kis colombina elakadna a dróton, akkor rossz idők következnek ránk, és közben már egy imát is mormol, hogy a rontást elűzze. Mások azt bizonygatják, hogy erre emberemlékezet óta nem volt példa, míg egyesek hitetlenkedve hümmögnek, aztán egy elegáns, szakállas férfi azt találja mondani, hogy a colombina, vagyis a kis galambocska, ami, hamarosan kiderül, egy miniatűr rakétára van erősítve, nem akadhat el, azonban a rossz egyre gyakrabban lesújt, talán a kis madár már nem képes a sorsunkat szabályozni. Mélyen egyetértek, bár ekkor még nem teljesen világos, miről is van szó, mi is az a colombina.

Szerencsémre a történések középpontjában állok, látom a Keresztelő kápolna és a Dóm közötti területen azt az oszlopot, amihez hét méter magasan egy fémhuzalt feszítettek ki, a másik végét a két felvirágzott fehér ökör vontatta díszes, leginkább egy robusztus, emeletes hintóhoz hasonlító alkalmatossághoz erősítették. A kocsi körül kosztümös figurák sürgölődnek, most már akkora a hangzavar, amit csak a harsonások rezes hangja képes elnyomni, közben a jelmezesek elvezetik az ökröket, majd megjelenik egy pap, feltehetően a Dóm káplánja, aki a feszes dróthuzalra helyezett agyaggalamb hasán egy tüzes kanóccal begyújtja a rakétát. Villámsebesen, tüzet okádva siklik a galambocska. Odaérve a több emelet magas díszes hintóhoz, azt begyújtja, és innentől látványos pirotechnikai látványosság veszi kezdetét, ami közel húsz percig tart. Nem láttam, hogy a colombina odaért volna, de, hogy beindult a tűzijáték, az talán elég bizonyíték. A tömeg imádva lelkesedik, minden szem az égre szegeződik, de a tarka, tüzes látvány nem engedi át a Teremtő tekintetét, állapítom meg némi pátosszal a hangomban, de hát szerencsére senki nem hallotta. A rontás meg így is, úgy is rajtunk van. Lehet, hogy elakadt a colombina.