Annyiféleképpen kezdhetném, ezt a bús-bánatos visszaemlékezést, de úgy döntöttem, hogy a pincér szavunk eredetével indítok, mert a dolgokat kezdjük a legelején. A dicsőséges nyelvújító korszakban, ha már fogyni látszott az újító kreatív gondolat, akkor nem ritkán tükörfordítással jutottak el nagyjaink a kívánt magyar szóhoz. Így született a német „keller”, „kellner” szavakból a „pincér” szavunk. Hogy miért pincér, és nem pincnök, azt nem tudom, de kétségtelen, hogy a pincér jobban nyelvre áll. Ha bárki hitetlenkedne, akkor igazoló példaként a „höflich” egyenlő udvarias szavunkat hoznám fel, amely a német „hof”, udvar szóból képeztetett.

Az Apostolok

Akiért a rekviem szól, az, az a köpcös férfiú, aki nyikorgó fekete magas szárú cipőjében az Apostolok étterem és söröző fekete-fehér kockás kövezetét koptatta. Feri bácsi, akinek ha volt is vezetékneve, szolgálatban elfelejtette. Pirospozsgás kerek arcú, rövid, őszesen fénylő bajuszkával, amelynek két vége természetüknél fogva nőhettek volna kackiásabbra, de úgy döntöttek, hogy inkább a felsőajkak végződésénél kunkorodnak diszkréten felfelé, hogy erősítsék Feri bácsi huncut mosolyát. De az is lehet, hogy maga Feri bácsi a hatvanas évek új gazdasági mechanizmusának sötét árnyakat elhessegető reményteljes kezdetén nyírta vissza, feladva addigi betyáros kinézetét. Ki tudja? Annyi biztos, hogy szilvakék szmoking kabátban, fekete selyem lampaszos pantallóban, szorosra fűzött magas szárúban nyikorgott. Mosolya alatt szorosra csomózott csokornyakkendője kissé húsos nyakán szinte önálló életet élt, akár egy propeller.

A tizenkét apostol míves mozaik képei díszítik a bokszok falait. A sötét tónusú bonyolult faragványokkal nehezített bokszok egy-egy szabályos négyszögletű asztalt foglalnak keretbe. Az asztal lapjai nyers színűek, simára gyalulta őket az idő, meg a simogató tenyerek, a söröskorsók könnyedén csúszkálnak ide-oda, míg megtalálják gazdáikat.

A szentek pedig mozaik tekintetükkel elnéző megértéssel szemlélik a padok szomjas utasait. Két taknyos képű, bár öltözékükben a hatvanas évek férfi divatját követő ifjonc napi rendszerességgel látogatja a glóriás bokszokat. Hol Máté, hol Péter, hol valamelyik másik szentnek figyelmét vonják magukra hangos viselkedésükkel. Feri bácsi, mintha csak tudná, mikor bukkanhat fel a két ifjú, már a szűk folyosón, a lengő ajtóhoz érkezve hangos szóval köszönti őket: mérnök urak parancsoljanak beljebb, pezsgőt a nagyságos uraknak… A kis köpcös, lenyalt ősz hajával, kezében az elmaradhatatlan ezüstnek álcázott alpakka tálcával, és egy fehér szalvéta panyókára hajítva az alkarján, kissé döntött testtartásban, irányítja a két imposztort szentséges bokszukhoz. Meghajlásában egyszerre van jelen a szakmai rutin, és az irónia, halvány befelé kacsintó öngúnnyal fűszerezve, meg egy rövidke gondolat a világ abszurditásáról, amelyben neki egy tálcával, és szalvétával adatott végig nyikorogni a sakktáblás mintázatú szűk folyosót a szentek védte bokszok között.

A két pofátlan ficsúr, egyik sincs több tizenhétnél, veszi a lapot, és széles mozdulatokkal, hangos szóval lecsapnak a kínált pezsgőre, ami hamarosan ki is pukkan Feri bácsi szakértő keze nyomán. Habzik a szovjet pezsgő, friss foltot hagyva a nyers faasztalon. Ifjaink Feri bácsira emelik poharaikat, és azonmód rendelnek is, kezükben aranyszopókás füstszűrős cigaretta, arcukon a kamasz borosta szanaszét álló szőrszálai hivatottak eltakarni fiatalságukat. Nem kérdez itt senki semmit a „mérnök uraktól”, akik szinte mindennapos vendégek, ki a bánatot is érdekelne, hogy 67-ben két gimnazista korú ifjúnak miből telik a mindennapi étteremre, a kétszemélyes erdélyi fatányérosra, meg időnkét az esti vircsaftok közepette a taxira, amivel Siófokra hajtatnak az éjszaka kellős közepén. Ők a vendégek, sőt törzsvendégek. Feri bácsi nem kíváncsiskodik, de minden huncut, megértő gesztusa mögött ott a féltés is, és csipetnyi szomorúság, máskor talán rendszer kritikus harag villan a szemében egy pillanatra, de az is lehet, hogy a fáradtság sárga villáma csak.

A Café de Paris

Aztán egy este, amikor elcsendesednek a bokszok, csak a mozaik szentek csillognak körös-körül a falakon, mintha azt a rengeteg sört ők itták volna, Feri bácsi odaáll a két ifjonc asztalához és felveszi szokásos kényelmes pihenőállását, tálca nélkül, csak a szalvéta csüng fáradtan az alkarján. Na, mérnök urak – szól a kis öreg – elmondom néktek, hogy miért lettem pincér, mert nem ám akármilyen hivatás ez a miénk. Ha végig kacsázok itt a bokszok között és összeakad a tekintettem az apostolokéval, eszembe jut az a ti korotokbeli pincér gyerek, akit Monte Carlo Café de Paris éttermében az a szerencse ért, hogy a Walesi herceget szolgálhatta ki, a későbbi VII. Edward királyt.

A „mérnök urak” értőn csettintenek, és megjegyezik, hogy ők se kutyák, ha nem is várományosai a trónnak… De Feri bácsi nem hagyja, hogy átszellemült szavait holmi idétlenséggel megszakítsák, így hát megemeli a hangját és folytatja. Szóval ott áll a kis Henri Charpentier a desszert tálalónál, amikor a melegítő tálban az édeskés likőrrel tálalt palacsinta, hogy-hogy nem tüzet fog. Olyan gyorsan történik a dolog, hogy mire a kis Henri észbe kap, már késő.

A herceg és vendégei már türelmetlenül várják a fogást, így hát nagy ijedtségében még gyorsan megkóstolja a lángok marta mártást, és legnagyobb ámulatára valami egészen szokatlanul csodálatos új ízt tapasztal, mintha éppen a hirtelen hő hatására állt volna össze tökéletesre a szósz. A herceg el van ragadtatva, és megtudakolja, hogy mi ennek az ismeretlen desszertnek a neve. Henri azonnal feltalálja magát és rávágja, hogy Crepes Princesse.

A herceg hamar rájön, hogy ez csupán neki szóló udvariasság, de mivel vele van a felesége is egy kis rögtönzött ceremónia keretei között azonnal „átkereszteli” a fenséges desszertet Crepes Suzette – nek. Henri úgy mesélte később: olyan finom volt ez a fogás, hogy még egy kannibálból is civilizált úriembert faragott volna. A herceg hálája jeléül másnap megajándékozta Henrit egy drágaköves gyűrűvel, egy panama kalappal, és egy nád sétabottal…
Feri bácsi az utolsó mondatoknál a kezét már úgy tartja, mintha a gyűrű ott lenne valamelyik ujján, másik kezével megigazítja a láthatatlan kalapot, és chaplini mozdulattal löki előre a nem létező sétapálcát, és kecsesen megperdülve elindul, majd hirtelen visszafordul, helyre igazítja a kalapot, keze a csillogó drágaköves gyűrűvel ott nyugszik a sétapálca finom hajlatán…

A másik igazság 

Nem bírtam ki, hogy ne nézzek utána, hogy ki is volt ez a Charpentier, persze nem akkor, hanem néhány évvel ezelőtt, érett fejjel, amikor az internet mindenre, és mindenre is képes választ adni, legfeljebb az is téves.

Annyi tudható, hogy Henri, aki történetesen séfpalánta volt, később kivándorolt Amerikába. New Yorkban nyitott egy csinos kis francia vendéglőt, aminek nagy sikere volt, akkoriban a francia konyha szinte ismeretlen volt az amerikaiaknak, de a szesztilalom idején, a vendéglő étlapján szereplő, többnyire alkoholt igénylő ételek nem készülhettek el legálisan, úgy, hogy Henri feladta. Visszatért Franciaországba. John D. Rockefeller 1933-ban, a szesztilalom után visszacsábította és felajánlott neki egy helységet az akkor épült Rockefeller Centerben.

Henri megnyitotta a vendéglőjét, ami annyira kicsi volt, hogy a magas bérleti díj miatt nem tudott nyereségesen működni, hiába volt népszerű, nem tudott annyit kérni az ételekért, hogy megérje. Veszteségesen üzemelt. Ekkor írta bánatában a „Life á la Henri” című könyvét, majd 1935-ben újból visszatért Franciaországba.

De nem volt nyugta, 47-ben újból Amerikában próbálkozott, ezúttal Kaliforniában. A Redondo Beachen lakott, ahol a lakása nappaliját alakította át étteremmé, és kis konyhájában egymaga főzött. Az meg annyira ment, hogy még a közeli barátai is két éves várólistára kerültek.
Ami pedig a Suzette históriát illeti: az igazság az, hogy VII. Edward gáláns nőcsábász hírében állt, de aznap este, amiről a legenda szól, nem a szeretőjével vacsorázott, hanem egy közeli baráti házaspárral, akik magukkal vitték nyolc éves kislányukat, Suzette-t. A király a rá jellemző nagyvonalúsággal róla nevezte el a flambírozott palacsintát.

Amúgy csak az érdekesség kedvéért, azoknak, akik szeretik a nagy ívű, titokzatos, és véletlenszerű összefüggéseket: a királynak volt szeretője, de nem holmi kurtizán, hanem egy igen jó családból származó, kékvérű hölgy, Alice Keppel, aki a jelenlegi walesi herceg feleségének, korábban szeretőjének, Camillának a dédnagyanyja. Gondolom gyakran esznek Crépes Suzette-et.