Az egyenes háttal ülés jó tesz a gerincnek, meg az emésztésnek is.
Wafu.
Vannak utcái a városnak, ahol, ha tucatszor is sétálgatok, lehet, hogy csak sokadszorra veszem észre, hogy nyílt valamilyen új hely, persze nem borbélyról van szó, esetemben, azt soha nem venném észre, azt gondolhatjátok, hanem kizárólag kulináris újdonság lehet. Most éppen a Kazinczyban bukkantam rá egy szerény külsejű kis japán kifőzdére. Azt gondolnám, hogy a Kazinczyban elég éles a verseny a fogyasztóért, ezért mindenki igyekszik valahogy látványosan kidomborítani a jelenlétét, de nem úgy ez a japán szösszenet. Többször elsétáltam már mellette, mire felfigyeltem a világos faülőkékre, amelyekhez hasonlót a hatvanas évek politechnika óráin próbált velünk összeácsoltatni a tanár, nem sok sikerrel, hamar összerogytak a gyenge eresztékek. Büntetésből addig kellett rajta ülnünk, amíg tényleg seggre estünk.
Ide belépve magyar szót nem hallani, a felszolgáló lány sem tud magyarul, ami nem baj, csak szimpla ténymegállapítás. Lehet, hogy szerencsés órában érkeztem, mert volt néhány üres asztal, ami amúgy ugyanolyan, mint az ülőke, csak egy kicsit nagyobb, nem mondhatnám, hogy vendégmarasztaló kényelmet biztosít, de ez is lehet, hogy ezt csak én érzem így, tudniillik, ahogy leültem, rá egy negyedórára már tele volt a hely, és tök jól elüldögéltek a sámlikon. Az egyenes háttal ülés jó tesz a gerincnek, meg az emésztésnek is. Ha Japánba mész, ne kritizáld a szokásokat, amelyeknek nem ismered a hátterét, meg az értelmét.
Látom, hogy a pult mögötti konyhában fiatalemberek, japánnak nézem őket, tevékenykednek vidáman. A közönség nagyobb része is ázsiai. Van, aki kötött sapkában, kapucniban ül, és jóízűen pálcikázik. Minden olyan, amilyennek lennie kell egy kifőzdében, a továbbiakban nem foglalkozom a körülményekkel, csak a kínálattal, Fényképes étlapot lapozgatok, nem szeretem, de elismerem: praktikus megoldás.
Nasu no age bitashi-val kezdek. Ez bő olajban sült padlizsán, bonito forgácsokkal, gyömbérrel és retekkel. Ritka jó állagú a padlizsán ebben a bonito-kombu keverék szószban. Lágyan olvad, mégis van tartása, a kiegészítők karakteres ízei fogakként mélyednek a húsába, a szószt szivacsként szívja magába, gyorsan iszom egy sört is, hogy teljes legyen az élvezet. Jó kis felvezető a padlizsán előétel, nem vágom hanyatt magam tőle, de megállapítható, hogy rutinosan jó érzékkel van összerakva.
A többi nagyon kecsegtető előétel közül, hosszas lamentálás után a házi készítésű gyozát választom, húsos töltelékkel. A vékony tésztát ügyesen félhold alakúra formázzák, kigőzölik, majd ezután pirítják serpenyőben. Darált sertéshússal és káposztával töltik. Négy darab szépen egymáshoz ragadt batyut kapok, a tészta pont azért, mert kézműves termék, kissé egyenetlen, többnyire hártya vékonyságú. Ez itt nem a szépségről szól, hanem a tartalomról. A töltelék sem a fagyasztott kommersz ízeket produkálja, de ezzel együtt nem elég karakteres, lágyabb ízesítésű, mint én gondolnám, bár nem vagyok ismerője a házias japán ízeknek, így aztán csak a saját kissé túltolt íz világomat próbálom számon kérni. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy vajon készen kapható, vagy saját készítésű tésztából készültek a batyuk. Mert arra kíváncsi lennék, hogyan birkóznak meg a tészta készítésével. Bár a világ legegyszerűbb tésztájáról van szó: liszt, só, víz, és kitartás kell hozzá, hogy legyen türelmünk jól átgyúrni, és a lehetséges legvékonyabbra kilapítani, legyen áttetsző, na, az már nem olyan könnyű. Az étlapon megjelölt kézműves meghatározás nekem ezt jelenti. De bármikor kiegyezek ezzel az itteni minőséggel.
Nem hagyom ki a karaage néven ismert ropogós csirkefalatokat. Ez igazi kifőzdei fogás, különböző szószokkal kombinálható, én a wafu szószt választom. A „wafu” kifejezés, ha jól értem azt jelenti, hogy az a valami, az japán, sőt nagyon japán, de használják egy bizonyos szél típus meghatározására is, mondjuk: szelíd szellő, fuvallat. Hát se a ropogós csirke falatok, amelyek combhúsból készültek, se az erőteljesen gyömbéres, fokhagymás szósz hál’ istennek nem mondhatók gyenge fuvallatnak. A szójás, fokhagymás, gyömbéres pácban érlelt húst beforgatják burgonyakeményítőbe, és bő olajban kisütik. Ha kellő vastagságban ragad rá a keményítős, fűszeres ragacs, akkor lesz szuper ropogós. Ez itt, jelentem, létrejött.
Tonkatsu, vagyis rántott hús nélkül nem létezik japán, wafu kifőzdei turné, és ramen nélkül sem. Sima miso rament eszem, ha találgatnom kéne, akkor a fehér, vagy édes miso pasztára tippelnék, amelyekből ez a leves készülhetett. Normál esetben pikáns chili paszta is kerül a levesbe, ebben itt nem éreztem, pedig hamar kiérzem a csípőset, de persze van nem csípős kiadás is, az biztos került a levesbe. Tört szezám mag és szezámolaj, ami elengedhetetlen alkatrésze a levesnek, van benne. És csirke alaplé. Némi fehér bors, tészta, és egy kemény tojás fele. Szívmelengető, ahogy mondani szokták, de semmi több, minden a helyén van, azt az amúgy alapfunkciót teljesíti maradéktalanul, hogy lágyan ízesített közegből ehető a tészta. Ezért van.
A tonkatsu legyen vastag, kellően zsíros, ropogjon a panír, és ennyi, persze a szósz is számít meg a vékonyra nyesegetett nyers káposzta, mindennek együtt kell muzsikálnia, ha egy is hiányzik, akkor lehet okoskodni, mint én szoktam. Nem véletlen, hogy a japánok az utóbbi időben annyira rágyógyultak a mangalicára, tudniillik a mangalica karaj márványozottsága, zsír tartalma, és a szélén húzódó zsírcsík egyedülállóvá teszi ezt a húst. Most képzeljük el, hogy micsoda kulináris orgazmust okoz, ha az olvadó, szalonnásodó, opálos színű zsír összeakad a ropogós panírral, aligha van jobb ennél. Hát, ez hiányzott ebből a kifőzdei változatból: a zsír.
Na, de nem kell állandóan a maximum, mert belefáradunk, és az rövidíti az életet. Annyit mondhatok, hogy kevés ár/érték arányban jobb helyet tudnék hirtelenjében felsorolni ennél a szerény fuvallatként lengedező japán kifőzdénél. Ajánlom kipróbálni.